ROMPER interjú: Bach Viktória, fotós

Norvégiában mennyi ideig éltél és hol? Hogyhogy pont ott? Milyen volt, szeretted?

Na, hát ez egy bonyolult történet, de megpróbálom érthetően összefoglalni. Norvégiára én gyakorlatilag a második otthonomként tekintek, mert nevelőapám munkája miatt már gyerekként nyarakat töltöttem kint.

Aztán egy ideig nem mentünk, majd mikor elsős gimnazista lettem, kiköltöztünk anyukámmal és nevelőapámmal. Nem a legjobb korszakomban érkezett a váltás, emiatt aztán utáltam is akkor az északi légkört, hiszen a Lofotenen, egy kb 25 000 lélekszámú szigetcsoporton laktunk, és nem sikerült beilleszkednem. Ezért hazaköltöztem a nagymamámhoz, és azóta ingázom a két ország között, mivel anyáék kint maradtak.

Tavaly májustól idén augusztusig meg egy-két hazalátogatást leszámítva kint éltem, és egy hotelben dolgoztam. Szeretek kint lenni, tervezek is visszamenni, de szívesebben céloznék meg egy nagyobb várost, Tromsø-t például. Érdekes dolog ez az ingázás, ha itthon vagyok, hiányoznak a hegyek, a nyugalom, az, hogy nem kell izgulni a holnap miatt, de ha meg ott vagyok, az itteni barátaim után vágyódom, emiatt sajnos kicsit gyökértelennek érzem magamat.

Mik a terveid a közeljövőben és hosszú távon (ha van ilyen persze)?

Nagyon nem tervezek most semmit, próbálok úszni az árral, amit az új egyetem teremtett. Egy “fontosabb” projekten dolgozom most, az a 365 napos fotókihívás. Szeretném majd egy kiadvánnyá szerkeszteni a végeredményt, de egyelőre csak a 160. napnál tartok, jövőre marad a nagyobb munka. Van egy-két filmtervem is, de pocsék forgatókönyvíró vagyok – inkább képekben gondolkodom, mint szövegben – úgyhogy ezek is maradnak a fiókban egyelőre. Közben persze dolgozom ezt azt, szoktak hívni videózni, ha szerencsém van, még fizetnek is érte.

Kiket szeretsz/ajánlasz, kik inspirálnak – bárki, bármi, akár fotósok, akár könyvek, zenék, helyek?

Huhh, rengetegen inspirálnak, van egy pár kedvencem. Mondok mindegyikből egyet, nehogy kifogyjak a karakterekből. Kezdjük a könyveknél, örök kedvencem marad Philip K. Dick, az ő kötetei sosem okoznak csalódást, mert hihetetlenül inspirálóak, annyi minden “agybaj” van bennük. Ezt szeretem Diane Arbusban is. Az ő képei hibátlanok, és maga Arbus személyisége is nagyon izgalmas, szeretnék egyszer olyan merész lenni, mint ő, de egyelőre én félek az emberektől, nem tolok lencsét az arcukba.

Ha zene, akkor nekem az északi electro a szívem csücske, GusGus-t bárhol és bármikor hajlandó vagyok hallgatni. Meg Kiasmost. Igen, Izlandra el kéne látogatni, ha már a helyeknél tartunk. De a kedvenc búvóhelyem Norvégiában van, nem mondom meg, hogy pontosan hol, mert akkor már nem az enyém.

innen: képek még Viktóriától